-Anya! Gyere gyorsan! Valami különöset álmodtam. Minden olyan furcsa volt…

Zuhanni kezdtem. Végtelennek tűnő percekig csak estem. Azt hittem vége. Nem tudtam mi vár rám. Majd megállt az esés. Valami puha és meleg dolog vett körül. Sötét volt. Semmit sem láttam és nem bírtam lélegezni. Aztán fényt láttam, majd fájdalmat éreztem, és sírni kezdtem. Egyre csak sírtam és sírtam… Egyfolytában hurcoltak és én magatehetetlen voltam. Csak vártam, hogy mi lesz. Óriások földjén lehettem, mert minden hatalmas volt hozzám képest.

Mire feleszméltem, már én is akkora voltam, mint ők és úgy éltem, akár ők. Időközben megismertem másokat. Láttam furcsa fényeket és teremtményeket. Éreztem a szellőt, a meleget a fagyot… Futottam, elfáradtam. Szerettem és gyűlöltem. Egész életem értelmetlen csatározásokból és küzdelmekből állt. Sose volt semmire időm.

Maga volt a pokol. Körülöttem sorra meghaltak, az idő meg csak rohant. És én minél jobban siettem, próbáltam követni, annál gyorsabban folyt és annál több fontos pillanatot szalasztottam el. Ráadásul mindig meg kellett felelnem mindenkinek. Először egy iskolának nevezett helyre kerültem, ahol csupa számomra fölösleges dolgot tanultam. Nálunk ilyesmire nincs szükség. De nem voltam otthon. Abban a világban más törvények uralkodnak… Ó, Anya… ha tudnád…

Az első, amit meg kellett tanulnom, hogy igazságtalan az ottani élet. Ha nem akarom, hogy eltapossanak, alkalmazkodnom kell. Beálltam hát a sorba. A napjaim, éveim úgy rohantak el, akár percek. Megházasodtam, gyermekeim lettek, kik felnőttek, s mindezt észre se vettem. Az egész életem egy pillanat volt. Folyton csak dolgoztam és lemaradtam mindenről. S mire észbekaptam, már öreg és reszketeg voltam.  Haldokoltam…

Teljesen eltávolodtam a családomtól. Nagyon egyedül voltam. Körbenéztem. Végre volt időm gondolkodni, mert dolgozni már nem tudtam. Elkezdtem meglátni azt a sok csodát, amik mellett nap, mint nap elsétáltam. Idős koromra végre kezdtem megérteni… Megérteni, hogy miért élünk. Rájöttem mekkora kincs volt a kezemben, melyet szinte teljesen elpocsékoltam. De még maradt egy kevés. S az a kis darab drágaság mindennél többet ért nekem. Az volt a mindenem. A bizonytalanság, hogy nem lehet tudni, hogy mennyi ideig tart még, felbecsülhetetlenné tette.

 Mindenben varázslatot láttam és csodát, mellyel képtelen voltam betelni. A nap sugara, a csillagos éjszakai égbolt, az egyre növekvő, majd csökkenő hold, borús időben a felhők egyre változó alakja, melyekben mesebeli alakokat és állatokat véltem felfedezni… Képzeld, mire megfogalmaztam magamban, mit látok egy felhőben, már egy újabb dolgot láttam. Egyszerűen fantasztikus… Aztán a vihar. Elementális. Azt hittem rám szakad az ég, villámok cikáztak, melyek a teljes sötétségből egy pillanatra ragyogó fényárt varázsoltak. Na és az eső…a kiapadóban levő folyókat, a száradó növényeket egy pillanat alatt megtöltötte élettel. A szél a melegben oly lágyan simogatta az arcom… Sokat sétáltam.

Egy alkalommal találtam egy magot. Elültettem és vártam, mi lesz. Láttam, amint kirügyezik, növekszik és egyre nagyobb és szebb virággá nő. Minden nap gondoztam, beszéltem hozzá és ápoltam. Az erdőkben figyeltem az állatokat, kik kezdetben féltek tőlem, de idővel megszoktak és ügyet sem vetettek rám. Láttam, amint egy új élet születik, mikor egy őz ellet. Majd belém hasított a fájdalom, hogy mindezt elvesztem. Éreztem, hogy a közel a vég…

Még utoljára látni akartam a naplementét. Kiültem hát a folyóparta, s néztem hogyan ringatja a víz a csónakokat. Figyeltem, amint a nap utoljára teljes erejéből felragyog és beragyogja a teljes láthatárt. A fák finoman adogatták egymásnak az arany és rubin cseppeket, vigyázva, nehogy eltűnjön, mielőtt minden megmártózna bennük. A folyó habjai is gyöngéden adogatták, s madarak tollai is csillogtatták. Tündérek táncához volt hasonló.

Majd észrevettem a naplementében egy hattyút, ki engem figyel, miközben utolsó dalát énekli. Rájöttem, hogy nekem szól dala. Engem sirat… Azon már meg se lepődtem, hogy értem a természet nyelvét. Minél jobban figyeltem, észrevettem, hogy az egész természet engem sirat. A fák susogva mondanak búcsút, a nap is a kedvemért ragyogott annyira, a csillagok is korábban előbújtak, még szürkület előtt. A szemembe könny szökött, a farkasok üvöltöttek. Egyszerre hatódtam meg és szakadt meg a szívem, hogy mindezt elveszítem.

Lepergett előttem a zuhanásom, a sötétség, a fény, az évszakok váltakozása, hatalmas viharok, táncoló hópihék, vonuló madarak, gyermekeim mosolya, az esküvőm, a sok rohanás, első csókom, magamra maradásom, öntudatra ébredésem, szeretett természetem… S most mindez elvész. Milyen gyönyörű és gazdag életem volt… Hálás voltam. S amint lágyan legördültek szememből a könnyek, a szellő gyengéden felszárította őket arcom simogatva, lelkem vigasztalva. Megláttam a hold ragyogását, mely nagyon erős volt. A napnál is vakítóbb… és itt voltam. Felébredtem. Anya! Miféle álom volt ez?

-Gyermekem. Ez az álom, egy ritka adomány. Légy hálás érte. Keveseknek adatik meg ez az álom és még kevesebben ébrednek fel álmukban úgy, hogy közben tovább álmodnak. Mert legtöbben álmukban is alszanak és nem ébrednek. Nem élik meg az álmukat. Légy hálás ezért az életen át tartó álomért.

-Életen át tartó? Várjunk csak… Azt akarod mondani… Azt akarod mondani, hogy…?

-Így igaz. Éltél. Valóban éltél. Mert az egész élet csupán egy álom, mely egy ébredéssel véget ér.