Egyetlen fa, mely az életet jelenti.

Egy fa, mely magányos és könnyekkel teli.

Levelei, melyek egyre csak hullanak,

Végül a könnyek mindent beborítnak.

Sárga, vörös, arany színekben játszanak

A földet beborítva fájdalmat hoznak.

Ki meglátja, eszébe jut az elmúlás,

S hogy egyszer minden véget ér. Szívfájdulás…

Egy idős fa, mely sokat látott éltében.

Látott holdat, s csillagot a sötét égen,

Virágot a téli havas rideg tájon,

Majd tavaszt, s éltető napsugarat nyáron.

A napok és évek csakúgy elrepültek,

Egyre nőtt, ágai sorra kirügyeztek.

A sok bánat felgyülemlett, így kopár lett,

S búsan tűrte a telet, várva meleget.

Így múlt el a tél, magányosan remélve

Nyár eljövetelét, fényben felüdülve.

Eltelt ötven év, majd még ötven hirtelen,

Bánat hajtotta le ágát észrevétlen.

Egyre szárazabb és keményebb lett a fa,

Levelei eltűntek, a fény elhagyta.

Magányába roskadva áll most komoran,

Az élet, s halál küszöbén múlhatatlan.